Örök dilemma. Sztereotípiák foglyai vagyunk, megtanultuk, hogy mindig választanunk kell – vagy az országot visszük vagy a fele királylányt. Mert a tüzes vadmacska rendszerint béna konyhatündér, az übermacsó annyira házias, mint a hibrid sertés, az igazán egészséges ételnek pedig pont olyan íze van, mint az enyhén állott hungarocellnek. És a műanyag ablak praktikus ugyan, de nem szép.

Ha generálozni szeretnénk meglévő fészkünket, esetleg örökbe fogadott minket Csányi Sándor (nem a színész) és építkezésre adjuk a fejünket, rövid úton beleütközünk a Nagy Nyílászáró Dilemmába. Nevezetesen, melyik anyagot válasszuk: a fát vagy a műt?

Többségünk alapból jobban vonzódik a fához. A fának illata, fílingje, lelke van, fából készült Pinokkió, a fakutya és a kereplő is. A műanyag csak arra van, hogy helyettesítse a fát. De akkor miért van az, hogy egyre több olyan házra is plasztik versenyzők kerülnek, amelyek tervezésénél a takarékosság láthatóan sehányadik szempont sem volt? Hogyan férhet bele a műanyag a „pénz nem számít”  irányvonalába?

Ha megvizsgáljuk a műanyag nyílászárók törzsfejlődését, három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető korszakot fedezhetünk fel benne. Az őskorszak a hetvenes-nyolcvanas évekre datálható, amikor a műanyag ablak drága volt ugyan, de ronda. Hogy akik megvették, miért vették meg, azt nehéz pontosan megválaszolni. Talán egyfajta rosszul értelmezett sznobizmusból, azért, hogy ily módon is demonstrálják, mennyire lépést tartanak a korral. Mást nehéz a mentségükre felhozni.

Aztán jött a középkor, a kilencvenes évek. A plasztik ablakok még mindig rondák voltak, de már olcsók. Gyakorlatilag ugyanaz történt velük, mint távoli rokonukkal, a nejlonharisnyával. Amiért a háború idején némelyik lány a szüzességét sem volt rest odaadni a jó üzleti érzékkel megáldott amerikai katonának, aztán évtizedekkel később az olcsódepraktikus emblémájává vált.

De eljött a legújabb kor, és a műanyag ablak elkezdte a határait feszegetni. A profilgyártók formatervezőket fogadtak, majd megjelentek a színes, valamint a különböző fautánzatú bevonatok. Ezek eleinte csak gúnyos mosolygásra késztették az igazi fa híveit, majd a mosoly lassan vicsorgássá torzult. Mert bizony ezek a bevonatok egyre jobban néznek ki. Ma már annyira, hogy az avatatlan szemlélőt gyakran a tapintás sem tudja dűlőre juttatni. Egy mai, aranytölgy bevonatú Rehau profil láttán a kezdő grínpíces azonnal bosszúért kiáltana.

Nem kérdés, hogy  az ablakvilág Rolls-Royce-ai továbbra is igazi fából, de legalábbis valódi fa bevonattal készülnek. Ám a BMW kategóriája mára egyértelműen a műanyag nyílászáróké. Ezek ugyan nem erdőben nőttek, de ezt leszámítva az abszolút kompromisszummentesség jellemzi őket: high tech és lenyűgöző megjelenés.

Ilyenek a „Szép házak” februári címlapján látható pécsi ház ablakai is. A felső kategóriás profil és a háromrétegű üveg hő- és hangszigetelési képességei minden elvárást kielégítenek. A valódi fát utánzó bevonat, pedig a megszólalásig hasonlít az igazira, egy dolgot leszámítva: semmilyen felületi kezelést nem igényel.

Csak zárójelben: az, hogy az általunk gyártott és beépített nyílászárók egy ilyen neves szaklap címlapjáról köszönnek vissza, óriási elismerés a számunkra. A „Szép házak” mindig is arról volt híres, hogy megmutatta, mit eredményez, ha a szakértelem és jó ízlés szabad kezet kap, és sem a tervezőt, sem a kivitelezőt nem kényszerítik arra, hogy 39-es cipőbe erőltessen bele egy 43-as lábat.  Bár az elmúlt években több, hasonló színvonalú házon volt lehetőségünk dolgozni, ez az első alkalom, hogy a tulaj hajlandó volt ezt ország-világ előtt megmutatni.

Akár a fa, akár a műanyag mellett döntünk, mindkettőnek lesznek előnyei és hátrányai is. De még a természetes anyagok legfanatikusabb híveinek is el kell fogadniuk, hogy a műanyag mára felnőtt, és többénem pótlék, hanem vetélytárs.